A történet ismét nagyon bonyolult és fordulatokban gazdag, már a kezdés is erõsen váratlan, megdöbbenti a székbe gyökerezett játékost. A lerombolt marsi bázison egyszer csak mûködésbe lép valamiféle jeladó, majd az UAC úgy dönt, hogy visszamegy, újraépíti a bázist, és mindenféle kutatásba kezd. De amikor megérkeznek, suttty, kinyílik a pokol kapuja, és megkezdõdik az, amit már a Doom 3 esetében egyszer eljátszottunk: jönnek a ronda bácsik a pokolból, és le kell lövöldözni õket. Néha ugyan jön egy-egy olyan fordulat, mint például hogy… és vagy …. esetleg említhetném azt, hogy… de nem tehetem, mert történet gyakorlatilag megint nincs, de ez egy Doom játéknál sosem számított igazán. Korábban hallhattunk olyan pletykákat, hogy ezúttal egy nõi tudós bõrébe bújhatunk bele, jelentem ez nem igaz: ismét egy kigyúrt, kopasz tengerészgyalogost személyesítünk meg, aki ismét gyanúsan keveset beszél. Nõi szereplõ viszont akad, az egész játék során legalább 20, de lehet hogy 22 másodpercet szerepel, sõt egyszer találkozhatunk is vele!

Nyilvánvalóan egy FPS kiegészítésében a legfontosabb szerepet az új pályák, új szörnyek, új fegyverek hármas játssza, ritkán fordul elõ, hogy a játékmenet is megváltozzon az alapverzióhoz képest. Itt azonban részben errõl is van szó, ugyanis az elsõ új fegyver, melyet a kezünkbe kapunk (rögtön a játék elején), az úgynevezett artifact, mely kisebb játékmenetbeli módosulásokat is jelent. A fegyverrel alapvetõen nem tudunk semmit kezdeni, s ez az áldatlan állapot megmarad egészen az elsõ fõellenséggel történõ kellemetlen találkozásig, ahol is egyszerre minden megvilágosul: minden fõgonosztól egy képességet elszív a holmi, melyet aztán mi használhatunk fel a harcok során. Ezek a képességek sorrendben a következõk: idõlassítás, megerõsített sebzés, és ideiglenes hallhatatlanság. Ezek felhasználása úgy történik, hogy szépen rágörgetünk az artifactra, megnyomjuk a tûzgombot, és máris élvezhetjük, például a lassítás áldásos hatásait. Ez a leglátványosabb, és leglazább képesség az összes közül, eszméletlen látványos, ahogy lassítva loccsan szét egy unszimpatikus kreatúra agyszerkezete. Ahhoz, hogy a nagy tûzharcok közepette azért legyen idõnk a tárgy használatára mindenképpen érdemes egy könnyen elérhetõ gombra konfigurálni, ha ugyanis folyton görgetni kell, akkor rövid úton az idegszanatóriumban végezzük. Néhány kisebb ügyességi feladvány használatához is szükségünk lesz az artifact képességeinek kihasználására, ha pedig lemerült semmi gond, nem kell töltõre dugni, egyszerûen csak odamegyünk egy hulla mellé, és szépen lebontja azt, visszanyerve energiáját.

Habár Fábry atyánk is megmondta, hogy a keményvonalas magyar hozzáállás szerint, ami nem sörnyitó, azzal nem érdemes foglalkozni, én azért rátérnék a maradék két fegyver ismertetésére is. Kezdjük egy erõsen „deja vu” érzéseket keltõ anyaggal, a Grabber-rel, mely tulajdonképpen a nagy konkurens Half-Life 2 gravygunjának kissé módosított változata. Nem dobálhatunk vele minden limlomot össze vissza, itt elsõsorban az ellenség lövedékeinek elkapásában és visszaküldésében van szerepe, de természetesen senki nem gátolhat meg abban, hogy ládákat, hordókat vagy éppen hullákat pozícionáljunk át a pályán. Használhatósága igazából megkérdõjelezhetõ, a szûk tereknek és az ellenség viszonylag gyors lövedékeinek hála nem sok esélyünk van rá, hogy elkapjuk azok skullóit, viszont a fõellenségek legyõzésénél általában használnunk kell a fegyvert. A végére hagytam kedvencemet, a Doom 2 klasszikusát, amelyet azóta annyi meg annyi játék szerepeltetett (Serious Sam), ám eddig kellett várnunk ahhoz, hogy ismét egy Doomban lássuk viszont; ez a duplacsövû puska. Bivalyerõs, távolabbról is megszereti az ellenséget, cserébe csak két töltény fér bele, de hát ez ennek a fegyvernek a bája. Továbbra sem lehetséges a fegyver és az elemlámpa egyszerre történõ használata, még pisztollyal sem, pedig hatalmas hangulata lenne a Mulder-féle keresztfogással elõrehaladni, és irtani a zombikat. Egyszer jön el a mennyország, amikor kipróbáljuk azt a védõruhát, melynek a fején egy elemlámpát helyeztek el az okos tervezõk, azonban sajnálatos módon nem élvezhetjük sokáig.

Az új szörnyellák igazából a régiek felturbózott verziói. Az egyik a mindenki által közkedvelt impet tuningolja fel. Mozgáskultúrája kísértetiesen hasonlít fejletlenebb rokonához, csak éppen a hozzáadott faroknak köszönhetõen furcsán emlékeztet az alienre (mozgása is konvergál felé), és ezúttal már kék színû lövedékkel próbál megáldani. Kedvencem a mancubus hasonmás, amely egyszerre öt rakétával veszi el a játékos életkedvét, és sokkal rondább mint az eredeti, ami dicséretes. Ilyen szörnyek kellenek ide! Végül az utolsó extra szörny egy vegyiruhás zombi (ugyanaz a ruha, melyhez nekünk is lesz szerencsénk), akivel a játék során egyszer adódik lehetõségünk összeakadni.

A többi új antipatikus szereplõje a játéknak fõgonosz, egészen pontosan négy darab. Ezek jobban néznek ki, nagyobbak, rondábbak, hosszabbak és vágatlanok mint a sima szörnyek, és legyõzésükhöz mindig valami furfangos cselt leszünk kénytelenek alkalmazni, melyek általában kapcsolatban állnak az új fegyverekkel (grabber, artifact).

A játék audiovizuális területére evezve konstatálhatjuk, hogy nem véletlen az egy CD-s terjedelem: új textúrák gyakorlatilag nincsenek, majd’ minden a Doom 3-ból köszön vissza egy az egyben, ami végül is logikusnak tûnik, hiszen gyakorlatilag ugyanott járunk. Új zenék nincsenek, a fõmenüben a továbbra is király zúzós metál szám dübörög, ami még mindig kellemes érzéseket kelt bennem, új hangokat is csak az új fegyverek és szörnyek kaptak. A menü teljesen ugyanolyan (eltekintve a RoE felirattól). Grafikailag is szinte teljes mértékben változatlan, a technikailag jelenleg legerõsebb motor dohog a játék alatt, ami azért még mindig nem elhanyagolható tényezõ. Többször koppant az állam a padlón, a látvány bizony alaposan durva, ezen semmit nem változtatott az eltelt háromnegyed év, és habár ez erõsen hit kérdése, szerintem szebb, mint a nagy konkurens (ugye mindenki tudja, melyikre gondolok?).

Amirõl már viszont minden hitvita nélkül határozottan érdemes beszélni, az a többjátékos üzemmód: a capture the flag rész egy külsõs csapat, a Threewave munkája, és valami eszméletlenül jó hangulata van. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a játék 1.2-es verziószámra javítja fel magát, melyben az id-s srácok kiküszöbölték az eleinte iszonyatosan rossz netkód hibáinak nagy részét, és így a Doom 3 már akár játszható is interneten! Megnövekedett a választható modellek -és a deathmatch pályák száma is, utóbbiak közül azonban közel sem mindegyik remekmû.

A játék tehát lényegében maradt ugyanaz, melyet mindenki megismert, vagy megutált a Doom 3 alatt. Szûk és sötét terek, hirtelen elõbukkanó szörnyek és félelmetes hangulat. Habár a játék vége felé a készítõk már mertek nagyobb tereket alkalmazni, ez nem számottevõ. Nálam még mindig nagyon jól átjött a horror-kaland hangulat, és ez továbbra is az elemlámpának, a megnézhetõ videó-üzeneteknek, és a jól adagolt hentelésnek köszönhetõ. Habár a Nerve bedobott pár újdonságot, mint például a nagyon ötletes artifact, ez azonban sajnos nem volt elég arra, hogy új erõt vigyen a Doom 3-ba, legalább nem az egyjátékos részen. A többjátékos rész viszont végre nagyon erõs, így már csak az a kérdés, hogy a játékosok visszatérnek-e, vagy maradnak az idõközben megjelent és ilyen téren elég ütõs Half-Life 2-nél? A rajongóknak ez nem kérdés, a többiek számára pedig azt tudom mondani: tegyenek egy próbát, megéri.